Úgy emlékszem a napra, mintha ma történt volna. A hatalmas felhő karcolók világából egy csendes, nyugodt környezetbe kerültem. Míg New York utcáit napról-napra rengeteg ember borította, addig Short Hills-ben megállt az élet.
Az utcák szinte örökké üresnek tűntek. Autók is ritkán gurultak el a házunk előtt. Akkoriban gyakran esett az eső, így az ablakba ülve bámultam a házunk előtt lévő úttestet. Szomorú voltam. Szomorú, hogy ott hagytuk az életünket New York-ban. Minden emlék, rokon, ismerős oda kötött. Itt nem ismertem senkit, a napok is lassan teltek.
Minden lassúnak tűnt. A napok, az éjszakák, a hetek, a hétvégék. Egészen addig, amíg el nem kezdődött a suli. Bár még csak az 6. osztályt kezdtem el, nagyon lelkes voltam. Végre volt rá lehetőségem, hogy beilleszkedjek. Az új iskolámba való úton egy dolog gyötört. A bemutatkozóm. Mint minden más helyen, ha új diák kerül egy osztályba, be kell mutatkoznia az osztály előtt. Ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, mit szeretek, mit nem. Egy átlagos diák számára nagyon egyszerű kérdések. Számomra nem voltak azok. A családommal menekültünk a múltunk elől.
Amíg ezeken a dolgokon gondolkodtam az autóbusz megállt. Megérkeztünk. Akkor vettem észre, hogy a busz tele volt gyerekekkel, de én nem közeledtem feléjük. Túl sok figyelmet fordítottam a gondjaimra, elzárkóztam a külvilágtól.
